Tetszik vagy sem, a szeretet feltételes. Legalábbis a legtöbb, talán az anyai szeretetet leszámítva. De ez csak egy a sok közül, minden más kapcsolatunkban a másik kedvére kell tennünk, szimpatikussá kell válnunk számára ahhoz, hogy kedveljen minket. A szeretet iránti vágy evolúciós örökségünk.
Az ember társas lény, és régen csak a közösség támogató közegében tudott túlélni. Ha valakit kitaszított magából a családja, törzse, akkor az nagyjából garantáltan halálra volt ítélve: sokkal nehezebben szerzett magának élelmet, nehezebben teremtette meg a biztonságos otthont, és nem volt esélye utódot nemzeni, így fenntartani vérvonalát.
Nem csoda hát, hogy igyekezett mindenki a közösség írott és íratlan szabályait betartani, társai jóindulatát kivívni.
Ez persze ma sincs másként: szeretjük, ha környezetünk kedvel minket – pláne szeretjük a kölcsönös kötődést, a párkapcsolatot, barátainkat, családunkat. Ezen kapcsolatok stabilitásáért, a bizalom megőrzéséért valóban aktívan tennünk kell.
Azonban ha legközelebb azon kapjuk magunkat, hogy egy számunkra tulajdonképpen közömbös személy vagy egy idegen szeretetére áhítozunk, gondolkodjunk el rajta, megéri-e. Tényleg érdemes energiát fektetni abba, hogy egy távoli kolléga kedveljen minket? Vagy a recepciós kitörő örömmel fogadjon minket?
Higgyük el: egyrészt nem foglalkoznak velünk mások annyit, mint gondoljuk, másrészt nem attól leszünk jó emberek, hogy sokan szeretnek minket. Engedjük el a felesleges rágódást, bánjunk mindenkivel tisztelettel, udvariasan, de több energiát csak azokba a kapcsolatokba fektessünk, amikbe valóban megéri!
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest